“beyond three wild frontiers”

Standard

Letter to My Wife
Miklós Radnóti
Down in the deep, dumb worlds are waiting, silent;
I shout; the silence in my ears is strident,
but no one can reply to it from far
Serbia, fallen into a swoon of war,
and you are far. My dream, your voice, entwine,
by day I find it in my heart again;
knowing this I keep still while, standing proudly,
rustling, cool to the touch, many great ferns surround me.

When may I see you? I hardly know any longer,
you, who were solid, were weighty as the psalter,
beautiful as a shadow and beautiful as light,
to whom I would find my way, whether deafmute or blind;
now hiding in the landscape, from within,
on my eyes, you flash–the mind projects its film.
You were reality, returned to dream
and, fallen back into the well of my teen years,

jealously question you: whether you love me,
whether, on my youth’s summit, you will yet be
my wife–I am now hoping once again,
and, back on life’s alert road, where I have fallen,
I know you are all this. My wife, my friend and peer–
only, far! Beyond three wild frontiers.
It is turning fall. Will fall forget me here?
The memory of our kisses is all the clearer;

I believed in miracles, forgot their days;
above me I see a bomber squadron cruise.
I was just admiring, up there, your eyes’ blue sheen,
when it clouded over, and up in that machine
the bombs were aching to dive. Despite them, I am alive,
a prisoner; and all that I had hoped for, I have
sized up, in breadth. I will find my way to you;
for you I have walked the spirit’s full length as it grew,

and highways of the land. If need be, I will render
myself, a conjurer, past cardinal embers,
amid nose-diving flames, but I will come back,
if I must be, I shall be as resilient as the bark
on trees. I am soothed by the peace of savage men
in constant danger: worth the whole wild regimen
of arms and power; and, as from a cooling wave of the sea,
sobriety’s 2×2 comes raining down on me.

Original

Levél a hitveshez (Hungarian)
A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom,
s szivemben nappal ujra megtalálom,
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésü büszke páfrány.

Mikor láthatlak ujra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél ujra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjuságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, – remélem ujra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, –
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is ittfelejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, –
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát,

s országok útjait; bíbor parázson,
ha kell, zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell, szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2 x 2 józansága hull rám.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s